Sodoma romlottsága
"Mikor a két angyal estére Sodomába jutott, Lót Sodoma kapujában űl vala, és amint meglátá őket Lót, felkele eléjök, és arczczal a földre borúla."
(1Móz 19: 1)
Láthatjuk, hogy ide már csak a két angyal érkezik. Az Isten (akit korábban a fő előkelőségnek, főangyalnak gondoltunk), miután elvégezte Ábrahámmal folytatott beszédét, visszatért az égbe. Ezután már csak angyalai útján intézkedik. Lót hasonló módon üdvözli őket, mint korábban Ábrahám. Épp a kapuban meditál, és nagybátyja, illetve saját Istenéhez fohászkodik, hogy tekintsen le a város romlott voltára, s tegyen ellene valamit. Szíve (tiszta szíve), kívánsága valóra válik. Az érkező angyalokat ebben a lelkiállapotban fogadja.
"És monda: Ímé én Uraim kérlek, térjetek be a ti szolgátok házához, és háljatok ott, és mossátok meg lábaitokat; reggel korán felkelhettek és indulhattok útatokra. Azok, pedig mondának: Nem, hanem az utczán hálunk meg."
(1Móz 19: 2)
Este van már, Lót tudja, hogy a jövevények fáradtak, éhesek, porosak az úttól. Szeretettel invitálja őket saját hajlékába.
Ábrahám esetében is már feltűnő lehetett, itt is, hogy ebben a korban, ebben a térségben még nem volt jellemző, hogy némelyek vendéglátásból éljenek. A vándorok vagy saját sátraikban éjszakáztak, s a saját ételüket fogyasztották; ám egyesek mégis indíttatva érezték magukat arra, hogy vendégül lássák őket. A vendég ezért általában megjutalmazta a házigazdát. Később némely kapzsi embereket ez vonzott ahhoz, hogy bizonyos ellátásért szabott árat kérjenek, s így ebből éljenek.
Ezek az angyalok azonban a fent leírt erkölcsi fertő valóságára kíváncsiak. Ezért úgy határoznak, hogy próbára teszik Lótot is – vajon komolyan meg kívánja-e hívni őket a hajlékába, vagy csak alakoskodik. Másfelől viszont kíváncsiak a lakosság többi részének a viselkedésére – különös tekintettel arra, hogy Lóton kívül vannak-e még a városban arra méltók, hogy kiemeltessenek a fertőből. Tehát kéretik magukat.
"De nagyon unszolá őket, és betérének hozzá, és bemenének az ő házába; ő, pedig szerze nékik vendégséget, és pogácsát is süte, és evének."
(1Móz 19: 3)
Az első szempontot kipipálhatjuk. Lót viselkedése vetekszik Ábraháméval. Épp olyan szeretettel látta el őket a tehetségéhez képest. De a többiek felől is tudomást kell szerezniük. Nem sokat várat magára ez sem.
"Lefekvésök előtt a város férfiai, Sodoma férfiai körűlvevék a házat, ifja, örege, mind az egész község egytől egyig. És szólíták Lótot, mondván néki: Hol vannak a férfiak, a kik te hozzád jövének az éjjel? Hozd ki azokat mi hozzánk, hadd ismerjük őket."
(1Móz 19: 4, 5)
Egyszeriben az egész város lakosságával találkoznak az angyalok. Minden férfi eljön Lóthoz. Vajon miért? Azt gondolhatnánk, hogy kíváncsiak a jövevényekre, talán üdvözölni akarják őket. A közvetlen szövegkörnyezet egyenlőre, erre enged következtetni. Azonban már találkoztunk a Bibliában azzal a kifejezéssel, hogy ismerni valakit. Sohasem egy ismeretlen személy látásának a kívánságát fejezte ki. Férfi és nő kapcsolatában olvashattuk, hogy a férj ismeré az ő feleségét, s az fogad a méhében. Így tehát a kifejezés szexuális kapcsolatra utal. Itt is! De, ó jaj! Itt e város férfiai (ki tudja, hányan) akarják ismerni a Lóthoz érkező vendégeket. Úgy tűnik, ez itt egy bevett szokás. Hát, nem csoda, hogy a sodómia kifejezésnek épp ez a város volt a névadója. A további leírás egyértelművé teszi a fenti fejtegetést.
"És kiméne Lót ő hozzájok az ajtó eleibe, és bezárá maga után az ajtót."
(1Móz 19: 6)
Szörnyű gyanúnk igazolódni látszik. Lót félelmében védelmezni igyekszik a vendégeket e szörnyű homoszexualitás brutális szokásától. Igen, ezek az emberek fűvel-fával, kutyával-macskával, férfival-nővel, gyermekkel egyaránt gyászos orgiára lépnek. Tehát ez maga a főbűn ebben a térségben. De vajon meddig mennek el ezen törekvésükben? Lót megpróbál szót érteni velük. Vajon mire megy vele?
"És monda: Kérlek atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot. Ímé van énnékem két leányom, a kik még nem ismertek férfiat, kihozom azokat ti hozzátok, és cselekedjetek velök, amint néktek tetszik, csakhogy ezekkel az emberekkel ne csináljatok semmit, mivelhogy az én hajlékom árnyéka alá jöttenek."
(1Móz 19 7, 8)
Lót jól ismeri ezt a helyi szokást (nyilván irtózik is tőle), ezért nyíltan nem is meri megtagadni kérésüket, hanem szűz leányait ajánlja fel vendégei helyett. Ez némiképp jellemző az igazhitű emberekre, hogy a legféltettebb kincsüket, gyermeküket hajlandók feláldozni Teremtőjük oltárán (innen ered más népek helytelenül értelmezett gyermekáldozati készsége), ha szükséges. Ez nem tévesztendő össze sem a gyermek-gyilkossággal, sem a szükségtelen haszonért való gyermek-áldozattal, mint a pogányok esetében. Azok valamilyen anyagi haszon reményében teszik ezt. Lót viszont (s később Ábrahám is – még később maga Isten is) kész feláldozni akár a gyermeket is, hogy így másokkal szemben védelmezze az igaz Istenen nyugvó hitét. Teszi ezt azért, mert hite reményt nyújt neki a felől, hogy a gyermeknek – mint személynek – valójában nem lesz bántódása, és ezen áldozat egy igen magas transzcendentális szintre emeli, és persze az áldozó is olyan tapasztalathoz jut, amely az általa imádott Isten terveit elősegíti. Ők, ha kell, saját vagy gyermekük, családjuk életét is alárendelik a Teremtő számára végzett szent szolgálatnak. A vendégszeretet az igaz imádók számára ilyen szolgálat; nem beszélve arról, hogy ezek a vendégek ráadásul Isten angyalai. Bár Lót erről majd csak ezután szerez tudomást, s hirtelen sikerül összekapcsolni az este a kapuban való fohászát annak meghallgatásra találásával.
"Azok, pedig mondának: Eredj el innen. Ismét mondának: Ez egy maga nálunk a jövevény s ő szabja a törvényt? Majd gonoszbul cselekszünk veled, hogy nem azokkal. És reá rohanának a férfiúra, Lótra, felette igen, és azon valának, hogy betörik az ajtót."
(1Móz 19: 9)
Íme, most már nyilvánvalóvá vált, hogy a város férfiai nem csupán köszönni akartak az idegeneknek! Ebben a városban (és ebben az emberi társadalomban) olyan szokásokat törvényesítettek, amelyek az Isten szemében súlyos bűnnek számítanak, hisz lehetetlenné teszik az emberiség fennmaradását, és gondolkodásuk kiigazítását. Lót erről korábban is próbált velük beszélni, de hiába. Ők ezt az erkölcstelen bűnt már szentesítették, beépítették a mindennapjaikba, életükbe, sőt a hivatalos törvényrendszerükbe. Nem hajlandók lemondani róla. Inkább Lótról mondják azt, hogy nem hajlandó betartani a törvényt, s ezért meg fogják büntetni. Sajnos az emberiség mai állapota is erősen közelít ehhez a szinthez. S ha megpróbálja az ember feltárni előttük helytelen gondolkodásmódjukat, még a jóakarót vetik érte börtönbe, vagy büntetik meg egyéb módon. Azt mondják: megtámadja a szent törvényüket, vagy új törvényt akar szabni, s ezzel veszélyezteti a lakosságot. Pedig, ha tudnák, hogy ők veszélyeztetik saját magukat, és persze másokat is.
"De kinyújták azok a férfiak kezeiket, és bevonák Lótot magokhoz a házba és bezárák az ajtót. Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében."
(1Móz 19: 10, 11)
Most döbben csak rá Lót, hogy őt valójában az Isten angyalai látogatták meg. Jóllehet, ezt korábban nem tudta, mégis képes lett volna feláldozni leányait, és saját életét is a vendégei érdekében. Ezt az angyalok nagyra értékelték. Valójában a halál torkából ragadták ki Lótot. Így az angyalok most már a második küldetésükre is egyértelmű választ kaptak. Lóton és családján kívül mindenki rabja az erkölcsi fertőnek; így gyakorlatilag senki sem méltó arra, hogy megmentésben részesüljön.
Használják égi hatalmukat, hogy megmentsék Lótot. Érdekes, hogy a kint őrjöngő lakosságot épp vaksággal verik meg. Ez egyrészt megakadályozza őket abban, hogy rátaláljanak Lót házának ajtajára; másrészt viszont egy nagyszerű jelzés értékű jelenség. A vakság a tudás hiányát is jelenti. Az illető teljesen bezárkózik minden józan meggondolás előtt, tudatát bezárja a saját helyzetének helyes megítélése előtt. Belegyalogol saját okádékába, s a saját halálába. Olyan embert szoktak halálra ítélni, , akin már semmilyen javító hatás nem érvényesül. Teljesen el van vakulva. Csak a rosszul felépített ösztön vezeti, és új dolog befogadására teljesen képtelen. Vak. Tökéletesen lesüllyedt valamilyen állat szintjére. Az ilyet az Isten is kitörli az emberi világból. Ítélete tehát teljesen helyénvaló már akkor is, ha az összes vitakérdés még nem tisztázott. Az ilyen embernek – akit az Isten ítélt halálra még Armageddon előtt – már nincs joga a feltámadottak közé kerülni. A védikus irodalom ezt úgy fogalmazza meg, hogy az ilyen ember már emberként nem reinkarnálható, csak állatként. Viszont mivel az Isten ítélete által pusztult el: felszabadul, vagyis öntudatlanul él tovább az állatvilágban, s ott már problémát nem okozva a Teremtő szándékát szolgálja mentalitásával, és a továbbiakban változatlan vágyával valamely állatfaj egyedeiben. Megszabadul minden bűnétől.
Lót menekül
"És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? Vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, a mi a tied a városban, vidd ki e helyből. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt."
(1Móz 19: 12, 13)
Íme, Lót imái meghallgatásra találtak. Valójában a rokonai is nyögnek ezen utálatosságok miatt. Így ezek a sirámok felhatottak az égre, s az Isten cselekvésre szánta el magát. Leküldte angyalait, hogy tekintsék meg, milyen mértékű a bűn; mennyire árasztotta el az emberek szívét; s van-e benne kimenteni való; s ezek figyelembe vételével hajtsák végre az eleve elrendelt ítéletet.
Lótot és családját találták méltónak arra, hogy kimenekítsék a városból. A családját is inkább csak Lótra való tekintettel; nem saját jogukon – mint később látni fogjuk.
"Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna."
(1Móz 19: 14)
A fenti utalás első bizonyítéka: Lót által lehetőséget kaptak a vői is, hogy megmenekülhessenek, de elvakultságukban egyszerűen nevetségesnek vélték Lót szavait. Nem tűnt fel nekik, micsoda fertőben élnek, hiába tartott Lót tükröt elébük. Egyetértettek a város lakosságának életmódjával; s eszük ágában sem volt, hogy megítéljék azt, s eltávoztassák tőle a szívüket. Jól érezték magukat ott. Ha az Isten eddig is eltűrte, akkor majd ezután sem tesz semmit – gondolták –, ha egyáltalán él a te Istened. Tehát a vők máris lemorzsolódtak a lehetőségről, hogy Lót leányaival, tiszta lappal indulhassanak az új életbe. Őket a régi érdekelte továbbra is.
"És mikor a hajnal feljött, sürgetik vala az Angyalok Lótot, mondván: Kelj fel, vedd a te feleségedet és jelenlevő két leányodat, hogy el ne veszsz a városnak bűne miatt. Mikor, pedig késedelmeskedék, megragadák a férfiak az ő kezét és az ő feleségének kezét és két leánya kezét, az Úrnak iránta való irgalmából, és kivivék őt: és ott hagyák a városon kívül."
(1Móz 19: 15, 16)
Eljött az ítélet órája. Az angyalok sürgetik Lótot, hogy családjával hagyja el a várost. Ő maga, természetesem indulna. Nem aggódik semmilyen vagyonért, csupán a családjáért. Felesége nem igen hisz neki, a leányai sem. Lótért az angyalok őket is megragadják, és a városon kívülre viszik. Jóllehet, az asszony és a lányok vele tartottak, de egyáltalán nem örülnek neki. Ott kell hagyniuk a kényelmes otthont, a megszokott tevékenységet, és a vagyont, amit a családfő biztosított számukra. Ők mindhárman erősen anyagi felfogásúak. Azt, pedig a legkevésbé hiszik, hogy a városnak bármi baja esnék. Jól megépített város. Körülötte kövér földek, legelők, gazdag ásványi lelőhelyek vannak. Mi baja történhetne e földnek? A tárgyakba vetették bizalmukat, és nem a hitükbe. Lót hiába oktatta, tanította, nevelte őket; nem hatott megfelelően rájuk. Az asszony egyébként sem sémita volt, aki a Magasságost ismerte, és félte volna. A helyi nők közül vette magának Lót feleségül – bánatára. De azért szerette őket, hisz az ő családja volt.
"És lőn mikor kivivék őket, monda az egyik: Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne veszsz."
(1Móz 19: 17)
Lót hitével nem volt gond, viszont furdalta a lelkét az asszony kapzsisága, és anyagi szemléletmódja. Tudta Lót, hogy a felesége nem egykönnyen válik meg az otthonától. Tudta, hogy a szíve sóvárog utána. Nejének nem a család, vagy épp Lót jelentette a biztonságot, hanem az otthon, a vagyon, a város (a nők már csak ilyenek – tisztelet a kivételnek). Mivel Lót ismerte neje szíve gondolatát, igyekezett enyhíteni annak sóvárgó feszültségén. A felesége nem biztos, hogy be tudja tartani szívében ezt az egyszerű utasítást. Talán, valami reményt kellene megcsillantani számára, ami könnyebbé teheti neki a távozást. Megvan! Lót kéréssel fordul az angyalokhoz.
"És monda Lót nékik: Ne, oh Uram! Ímé a te szolgád kegyelmet talált te előtted, és nagy a te irgalmasságod, melyet mutattál irántam, hogy életemet megtartotta: de én nem menekűlhetek a hegyre, nehogy utólérjen a veszedelem, és meghaljak. Ímhol az a város közel van, hogy oda fussak, kicsiny is, hadd menekűljek kérlek oda, lám kicsiny az; és én életben maradok."
(1Móz 19: 18- 20)
A Sziddim völgyéből kifelé haladva, Lót egy kis várost mutat az angyalnak. Tudja, hogy ezzel a családdal fönn a hegyen nem tudna letelepedni, és nomád életmódot folytatni. Jóllehet, ő korábban úgy élt, de ez az asszony és a lányai erre teljesen alkalmatlanok. Ellene fordulnának, s teljesen széthullana a család. Még ő is veszélybe kerülne e miatt. Egy kis városkában még mindig több esélye lenne együtt tartani a családját. Kéri hát az angyalokat, hogy engedjék őt oda menekülni.
"Monda azért néki: Ím tekintek rád e dologban is, és nem pusztítom el a várost, a melyről szólottál. Siess, menekülj oda, mert semmit sem tehetek addig, míg oda nem érsz. Azért nevezték annak a városnak nevét Czóárnak. A nap feljött vala a földre, mikor Lót Czóárba ére."
(1Móz 19: 21- 23)
Lótra való tekintettel, engedtek az angyalok e kérésnek is, hisz tudták, hogy nem maga miatt, hanem a családja miatt kéri ezt tőlük. (Ennek ellenére persze a családja ellene fog fordulni.) mire Lót Czóárba, új lakhelyére ért, kivilágosodott. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy teljesen kivilágosodott az elméje. Megértette, hogy itt már nincs helye a sajnálatnak; egyszerűen együtt kell működni Isten akaratával. Azért élünk, hogy felismerve helyzetünket a világban, egyetlen célt tűzzünk ki magunk elé: Istent odaadóan szolgálni, s az Ő tervrendszerében hatékony szerepet vállalni. Az emberiség bűnös, ezért Isten helyre akarja azt igazítani. Lótnak, pedig ebben igen fontos faladat jutott. Oktathatja azokat, akikben még van hajlandóság helyzetük felismerésére, életcéljuk megvilágítására; s a tanultakkal összhangban kívánnak cselekedni. Nem véletlen, hogy ő épp egy ilyen erkölcsi romhalmazban telepedett le, s hogy innen alapított családot. A továbbiakban – bármi történjék is – ő neki a tanítást kell kitűznie célul. Így szolgálhatja Teremtőjét a leghatékonyabban. Miután így megvilágosodott, az Isten is elősegíti a munkáját. Komoly műtétet fog végrehajtani a lelkén. De a sebeket bevarrva, Lót kitűnő oktatója lesz ennek a népnek, ahová telepszik.
Sodoma és Gomora elpusztul
"És bocsáta az Úr Sodomára és Gomorára kénköves és tüzes esőt az Úrtól az égből. És elsűlyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait, és a föld növényeit is."
(1Móz 19: 24, 25)
Itt több dolgot is meg kell tárgyalni. Kezdjük talán az Úr kifejezésekkel. Kétszer is szerepel, és egyértelműen úgy tűnik, hogy nem ugyanarról a személyről van szó. Ez egy fordítási dilemma következménye. Itt az Isten neve még Magasságos Isten. Viszont különféle aspektusaival, megnyilvánulási formáival találkozunk. Valójában a fönt leírt angyalok is ilyenek. A Teremtő közvetlen képviselői. Valójában az Ő különféle megnyilvánulásai. A Biblia megírása idején (s főleg e történet játszódása idején) ezeket a különféle aspektusokat különféle nevekkel illették. Ezek a nevek mind-mind az Isten nevei voltak. Ezeket a neveket a későbbi másolatokban és még korábbi fordításokban (főleg félelemből és rosszul értelmezett tiszteletből – vagyis tiszteletlenségből) elhagyták, és elkezdték az Úr szóval visszaadni őket. Ez nagybetűvel írva az Istenre (később a Fiára is) vonatkozik. Így eléggé kaotikussá tették annak felismerését, hogy valójában Istennek mely megnyilvánulásáról van szó. A szövegkörnyezet és a téma segít ennek feltárásában. Viszont felszínes olvasáskor eggyé válnak ezek a különféle személyek, s így fenntartással fogadják az olvasók az Úr szó valódi tartalmát.
Vannak tehát az Istennek fő aspektusai: mint pl. a Szó, Lucifer, vagy Gábriel, illetve ezen főangyalok szellembirodalmi alattvalói. Ők mindnyájan a szellembirodalomban tevékenykednek, s így természetük és minőségük valóban egyenlő az Istennel. Természetesen, amint az Istennek valamely részfeladatával foglalkoznak, úgy az Egésztől elkülönült, egyéni személlyé válnak. Ezzel együtt mégis, minden tekintetben, mindenhatóknak tekinthetők. Ők, ha meg is jelennek anyagi testben, nem köti őket ez a forma: tökéletesen fölötte állnak minden anyagi megnyilvánulásnak, uralják azokat. Csupán azok kedvéért öltenek ilyen formát, akikkel kapcsolatba kívánnak lépni.
Ezek után már könnyebb megérteni azt, hogy a versben szereplő két Úr – jóllehet, mindkett6ő az Isten valamely kiáradása – mégis az egyik Ítélő (szeráf), a másik, pedig a Főkérub – az anyagi megnyilvánulás főfelügyelője. Erről a témáról később még esik szó – főleg a Főkérubról.
A másik, amiről szólni kell, az maga a történelmi esemény (ami a földön több helyen is végbement). Az a terület, ahol ez a jelenet játszódik: a Sziddim völgye (legalább is négyezer éve még így hívták). Korábban már olvashattuk, hogy e területen szurok-források voltak; továbbá, hogy ez egy mélyföld volt. A szurok-források ott alakulnak ki, ahol a terület alatt nagy kiterjedésű kőolaj található, s ez az anyag oly közel van az felszínhez, hogy kiszivárogva besűrűsödik. A hőmérsékletét, pedig egy alatta lévő, mély talajrepedésből a felszínre törekvő magmatikus anyag biztosítja. (A terület a Vörös-tengerrel együtt két tektonikus lemez határán nyugszik.) Korábban ez a terület oly buja növényzettel volt megáldva, hogy annak a korhadéka tetemes kőolaj-mezőt alakított ki. Nem véletlen, hogy az Írások úgy említik e helyet, mint az Isten kertje, mint Égyiptom földe. Ez a nagyszerű édeni kert egészen a Vörös-tengerig húzódott. Ráadásul keresztül folyt rajta a Jordán alsó folyása. Ez tökéletessé tette termékenyítő erejét. Viszont a szeizmikus tevékenység e történet idején vált aktívvá a völgyben (természetesen isteni akarattal, és irányítással). Épp a folyó alatt kezdett kitörni egy addig szunnyadó magmás buborék. A belőle fölszabaduló kilövellő anyagok kénköves, tüzes esőt bocsátottak a terület fölé. (Mindez természetesen, mint minden természeti jelenség, isteni irányítás, isteni törvények alapján történt. Épp ezt jelzi itt az Isten kétféle aspektusának az együttműködése is: az Ítélet, és a Természet. A Jordán mindezt vízzel táplálta, s így egy óriási gőzfelhő is megjelent. A vulkán-kitörés hatására viszont a belső feszültség csökkent, ami egy darabig a felszínen tartotta a mélyföldet, és a rajta épült városokat. Majd ezek a belső feszültség további csökkenésének hatására elkezdtek belesüllyedni a szurok- és kőolaj-tengerbe, aminek ily módon való felszínre fröcskölődése további hatalmas tűzijátékot eredményezett. Ezt a hatalmas időzített természeti katasztrófát egyetlen teremtett lélek sem élhette túl: még a növényzet sem. A városok, pedig olyan mélyre süllyedtek – amilyen mély erkölcsi helyzetben voltak –, hogy geológus legyen a talpán, aki fölkutatja őket. Főleg, hogy a folyamat hatására egy, már létező kisebb hegykoszorú egyetlen nyílásán történt a kitörés – amelyen a Jordán átfolyt. Így ez a terület is felemelkedett, a most már totális hegykoszorú által bezárt terület, pedig folyamatosan süllyedt, és égett. Északról a Jordán továbbra is ontotta a vizét e területre, de délen már nem tudott elfolyni. Így a bezárt terület előbb csak gőzölgött, majd lassan feltöltődött vízzel. Alatta mindezen közben a kőolaj-származékok végezték a maguk pusztító munkáját, s szinte egy só- és hamu-réteg maradt vissza az így keletkezett tó alján. Ebből alakult ki rövid idő alatt a Holt-tenger, amelynek sótartalma most is majd 30%, s benne az életnek nyoma sincs. Nagyon sok idő kell még, míg megjelenhet benne valami élő dolog. Természetesen, miután a Jordán feltöltötte a területet, továbbtöltve, túltöltve, délen újra elkezdett csordogálni a Vörös-tenger felé, megközelítőleg a korábbi medrében.
"És hátra tekinte az ő felesége, és sóbálványnyá lőn."
(1Móz 19: 26)
Íme, itt az eredménye az asszonyi sóvárgásnak; s egyben itt az első műtét, melyet az Isten Lóton elvégzett, ez mutatja, hogy aki egész életében sóvárog az elmúlt dolgok iránt, az a továbbiakban élettelen anyagként fog reinkarnálódni. (Erre utal a "SÓVÁROG" szó is.) viszont örök emlékeztető lesz ez az anyag azok számára, akik hasonló érzülettel vannak az anyagi jólét iránt. Ami után vágyakozol, azzá leszel.
"Ábrahám, pedig reggel arra a helyre indúla, a hol az Úr színe előtt állott vala. És tekinte Sodoma és Gomora felé, és az egész környék földje felé; és látá, és ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemencze füstje."
(1Móz 19: 27, 28)
Ábrahámot az aggodalma visszaviszi arra a helyre, ahol elbúcsúzott az Istentől. Szívében tudja, hogy a Teremtője megcselekszi, amit ígért. Inkább arra kíváncsi, hogy talált-e méltókat arra, hogy értük megmentse a völgyet. Nem lepődik meg, mikor látja a föld pusztulását. Szomorúsággal vegyes boldogság költözik a szívébe a látottak alapján. Nem bánkódik a történtek miatt; viszont eszébe jut unokaöccse. Ő vele vajon, mi történt?
"És lőn mikor elveszté Isten annak a környéknek városait, megemlékezék az Isten Ábrahámról, és kiküldé Lótot a veszedelemből, mikor elsűlyeszté a városokat, a melyekben lakott vala Lót."
(1Móz 19: 29)
Megismétli az Írás a megmentés tényét. Újra, és újra felállítja az Írás az igazság alapelvét: a gonosznak pusztulnia, a jónak élnie kell. Itt, ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy már nem egyszerűen önmagáért alkalmazza Isten ezt az alapelvet (hiszen azt megtette Noé esetében), hanem rámutat egy fontos tényezőre: a szeretet erejére. Ábrahámra való tekintettel, az ő iránta megnyilvánuló szeretetből alkalmazza az isteni alapelvet. Ez fog csodálatosan kibontakozni Mózes, Dávid, és majd Fia, Jézus Krisztus esetében. A törvényeket nem önmagukért alkalmazzuk; hanem a szeretet kell, hogy vezéreljen azok alkalmazásában. Hisz magát a törvényt is a Szeretet hozta létre. Ez teszi lehetővé, hogy megvédjük vele azt, akit szeretünk.
Miután Lót felesége elpártolt urától, már nem volt igazi alapja annak, hogy ott maradjon Czóárban. Az angyalok bátran figyelmeztetik, hogy lányaival menjen tovább, mert Czóár nem méltó arra, hogy megmaradjon. Lót ott nem talál senkit, aki hitelt érdemlően hallgatna szavaira. Elhagyja a várost, és a hegyekben húzódik meg. Éppen úgy, ahogy először parancsolta neki az angyal. Czóár, pedig a Sziddim völgyével együtt elsüllyed.
Lót leányainak bűne
"Lót, pedig felméne Czóárból, és letelepedék a hegyen, és vele együtt az ő két leánya is, mert fél vala Czóárban lakni; lakozék tehát egy barlangban ő és az ő két leánya."
(1Móz 19: 30)
Olvashattuk korábban, hogy Isten Ábrahámra való tekintettel figyelmeztette Lótot, aki Czóárban akart letelepedni, hogy maradjon a hegyen, mert az a város is el fog süllyedni. El is süllyedt. Lót valójában csupán a felesége miatt szeretett volna ott lakni, nem a maga kényelméért. Így hát – hogy már nem volt felesége – könnyű szívvel vonult a hegyekbe a lányaival, ahová először is parancsolta neki az angyal. Egy barlangban rendezkedett be velük.
"És monda a nagyobbik a kisebbiknek: A mi atyánk megvénhedett, és nincsen a földön férfiú, a ki mi hozzánk bejöhetne az egész föld szokása szerint."
(1Móz 19: 31)
A lányok korábban Sodomában éltek. Itt nevelkedtek fel, s ennek a városnak a szokásait tekintették normálisnak. Tudják, hogy atyjuk egy más istent imád, de inkább az anyjukhoz hasonlítottak, mintsem atyjukhoz. Ők nem imádták a Teremtőt. A vőlegényeik is Sodoma erkölcstelen férfiai közül kerültek ki, s ők ezt a fertőzött életet tartották általánosan elfogadhatónak. Számukra ez a fajta élet mintegy létszükségletté vált. Hiányzott nekik a kéjérzés, és az azzal járó áldás. Jóllehet, még szüzek voltak, mindazonáltal az elméjükben már számtalan kéjélmény, szexuális élmény játszódott le petting, maszturbáció, és asztrális szexuális orgazmus formájában. Ezeket az érzéseket egymás közt is erősítették.
Másfelől viszont Lót sem véletlen telepedett le épp Sodomában. Valójában jól ismerte az ottani szokásokat, hisz a környéken élt már egy jó ideje. Ha fizikálisan nem is, de asztrálisan mindenesetre rendszeresen kereste a szexuális kéj, az asztrális orgazmus lehetőségét. Tudta jól, hogy ennek fizikai megnyilvánulásától tartózkodnia kell, nem is vágyott rá. Annál inkább a fizikai testén kívül. Ezt az asztrális szexet táplálta elméjében, e városban látás és hallás útján egyaránt. Így nem meglepő, hogy a következők történhettek.
"Jer, adjunk bort inni a mi atyánknak, és háljunk ő vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól."
(1Móz 19: 32)
Egy igaz-isten imádónak ez természetesen eszébe sem jutna. Csakhogy ezek a lányok nem imádják Őt. Ők azt erkölcstelen életmód istenét imádták. Számukra egyáltalán nem volt idegen gondolat a családon belüli szexuális érintkezés sem, amit a Teremtő természetesen halálos bűnnek tart, és tartott már akkor is. Viszont erről még nem rendelkezett konkrétan. Így fordulhatott elő, hogy Ábrahám is a saját féltestvérét vette feleségül; sőt Urukban és Hánókhban maradt férfirokonainak egy része is az unokahúgukat vette el. Ez természetesen annak is betudható, hogy nem akarták a saját vérüket a khúsiták vérével keverni – ismerve azok történelmét és jellemét. Ez a cél vezérelte később Izsák nősülési szándékát, sőt Izraelét is.
De amit Lót lányai kigondoltak: az határozottan vérfertőzés volt. Ők egyébként sem voltak sémiták. Az anyjuk sodomita, azaz kánaánita volt. Ők is inkább voltak sodomiták (a szó mai értelmében is!), mint sémiták.
"Adának azért inni bort az ő atyjoknak azon éjszaka, és beméne a nagyobbik, és hála az ő atyjával, ez, pedig semmit sem tuda annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről. És lőn másodnapon, monda a nagyobbik a kisebbiknek: Ímé a mult éjjel én háltam atyámmal, adjunk néki bort inni ez éjjel is, és menj be te, hálj vele, és támaszszunk magot a mi atyánktól. Adának azért azon éjszaka is az ő atyjoknak bort inni, és felkele a kisebbik is és vele hála; ő, pedig semmit sem tuda annak sem lefekvéséről, sem fölkeléséről."
(1Móz 19: 33- 35)
A fönt vázolt vágyak, és erkölcsi, családi háttér vezetett ehhez a szörnyűséghez, melynek következményét nem soká látni fogjuk. A lányok elvesztették szüzességüket, s így korábbi álmodozásuk valóra vált. Atyjuk, pedig az alkohol mámorában asztrális életének talán két legszebb kéjérzését, asztrális orgazmusát élte át. Minthogy hozzá volt szokva ehhez az élményhez, eszébe sem jutott a szörnyű valóság. Ennél szebb álma soha többé nem lesz.
Vénségében, nem sokkal ezután meg is hal ott, a hegyen.
"És teherbe esének Lót leányai mindketten az ő atyjoktól. És szűle a nagyobbik fiat, és nevezé annak nevét Moábnak; ez a Moábiták atyja mind e mai napig. A kisebbik is fiat szűle és nevezé annak nevét Benamminak. Ez az Ammoniták atyja mind a mai napig."
(1Móz 19: 36- 38)
Íme, a következménye a lányok erkölcstelen tettének. Mindkettő fiat szül a saját apjától. Jóllehet, ez számukra természetes, azonban látni fogjuk, hogy az Isten szemében nem az. E gyermekek a történelem további folyásában még sokáig szálkaként fognak viselkedni Jehova népének szemében, és ostorként az életükben. Szárai, Ábrám felesége sem véletlenül volt magtalan a féltestvéri házasság miatt. Ezt azonban Ábrám hite miatt a Teremtő később szentesítette, s igen megáldotta.
